Vilim Kati hosszú idő után utazott haza New Yorkból Magyarországra. A lehetőséget megragadva művészeti pályájának alakulásáról, kiállítási lehetőségekről és az elmúlt időszak tapasztalatairól beszélgettünk vele.

Beszélgetésünk apropója, hogy két egyéni kiállításod is volt idén az USA-ban, tavasszal a Mucciaccia Galeriában, New Yorkban, és jelenleg a Monmouth Museumban New Jerseyben. Ha megnézzük a kiállítási jegyzékedet, láthatjuk, hogy magyar származású művészként nagyon aktívan vagy jelen az ottani művészeti életben. Mikor utaztál először a tengerentúlra, és hogyan alakult a pályád a világ egyik legkiemelkedőbb művészeti közegében?

A Budapesti Képzőművészeti Egyetemen 2002-ben végeztem, és rendszeresen állítottam ki itthon is akkoriban, nagyon élveztem ezt a közeget és időszakot. Ugyanakkor már korábban is szerettem volna külföldön tanulni, körülnézni a világban. Bár inkább Európán belül gondolkodtam, egy amerikai lehetőség került a látóterembe, és igent mondtam rá. A Terplan Family Foundation ösztöndíját nyertem el, amit egy magyar származású házaspár alapított. 2004-ben a New Jerseyben található Montclair State University-n kezdtem tanulni. Az első szemeszterek után már éreztem, hogy a művészeti közeg nyitott arra, amit csinálok. Ezért úgy döntöttem, hogy maradok még egy évet, aztán még egyet és így tovább. Organikus módon alakult az életem itt.

A festészet mellett más művészeti ágak is érdekelnek?

Alapvetően
festőként tartom számon magam, de érdekelnek más technikák is, például a
digitális képalkotás. A magyarországi klasszikus képzés kereteiben azonban a
hagyományos képzőművészeti technikákat mélyebben sajátítottam el. Az egyetem
után újra folytattam digitális kísérletezéseket is. Amerikában pedig kifejezetten
támogatták, hogy párhuzamosan több dologgal is foglalkozzon az ember. Számomra
ez bátorító és felszabadító érzést volt.

Színes, absztrakt kompozíciók jellemzik a munkáidat. Mi foglalkoztat az absztrakción belül? Hogyan alakult ki a saját vizuális nyelved?

Mindig is az absztrakció érdekelt a festészetben. Már 15 éves koromtól tudtam, hogy ezzel fogok foglalkozni. Ugyanakkor érdekelt az emberi agy, a percepció és a látásmód működése. Amikor már rutinná vált, hogy beszéljek a munkáimról, akkor tudatosult bennem igazán, hogy ez a két terület erősen összefügg egymással. Az absztrakt gondolkodás egy olyan közös felület, ami összekötheti például a különböző kultúrákat. Egy olyan egyetemes dolog, amit mindannyian használunk. Például a számok és a nyelv is absztrakció. Egy idő után megértettem, hogy ez egy olyan téma, amivel a festészeten keresztül kiterjedtebben is akarok foglalkozni. Úgy éreztem, hogy olyan területre akadtam, amit a végetlenségig tudnék kutatni, bontogatni és gondolkodni rajta. Ha művészeti terminológiákkal pontosabban körül akarjuk írni ezt a műfajt, akkor non objectiv-nak vagy non referens-nek is nevezhetnénk absztrakció helyett. Vagyis egy kontextus nélküli, nem kézzelfogható, szemmel látható valóságból ered ez a képi világ. Míg az absztrakció a látható világ leegyszerűsítését jelenti, ahogyan például Mondrian létrehozott egy letisztult, vízszintes függőleges rendszert egy almafa ágainak szerteágazó látványából.

Agyunk egyik féltekéjében a beszédközpont, a másikban a vizuális készség és a kreativitás van, és néha nehéz az átjárás. Vannak olyan terminusok és fogalmak, amiket a nyelv eszközeivel nem tudunk kifejezni, de más tapasztalásunk által meg tudjuk érteni. Például más az, ha egy bor tulajdonságait körülírom vagy ha megkóstolom. Ezért fantasztikus dolog a művészet, mert olyasmit tudunk közvetíteni vele, amit szavakkal nem lehet átadni.

A világot mentálisan
felosztjuk magunkban, és kategóriákra egyszerűsítjük le. Szétválasztjuk az egyébként
összetartozó dolgokat. A művészeten keresztül azonban ezt a fantasztikus
egységet be lehet fogadni, ezért is érdekel annyira!

Mi a munkamódszered? Sorozatokban gondolkodsz ahhoz, hogy
hatékonyan át tudd adni a gondolataidat?

Nincsenek szabályaim. Kezdetben szerettem sorozatokban gondolkodni. Ha felkérnek egy kiállítás létrehozására, gyakran alkotok helyspecifikus munkákat a kiállítótér alaprajzára reflektálva. De nagyon szívesen hozok létre egyedi munkákat is.

Az egyik aktuális kiállításom a lincrofti Monmouth Museumban van, ahol évente hat kortárs művésznek adnak kiállítási lehetőséget. Egy másik csoportos kiállítás, amin részt veszek, Brooklynban a Saint Francis College-ban lesz. A múzeumi kiállításra készülve például két különböző sorozaton dolgoztam egyszerre. Az egyik térrészbe impulzív, intenzív kaotikus színes kompozíciókat hoztam létre, míg a szemközti falra egy visszafogottabb, szimmetrikusabb anyagot állítottam össze. Nagyon szeretem a kontrasztokat, nemcsak egy téren, de akár egy képen belül is. És érdekes figyelni a közönség reakcióját is. Van, aki a színes és van, aki a visszafogottabb képekhez vonzódik inkább. A visszafogottabb sorozat a Staged X nevet kapta, ahol is, leegyszerűsítve, egy nagy X-hez hasonló forma látható a képeken. A kép készítése közben az érdekelt, hogy egy szimbólumokkal, logókkal teli világban mennyire tudunk még elvonatkoztatni a már meglévő koncepcióinktól, és friss szemmel meglátni valamit, ami nem több annál, mint ami.

Mi alapján szoktak kiválasztani a csoportos
kiállításokra, és hogyan találnak meg New York pezsgő művészeti forgatagában?

Az említett brooklyni csoportos kiállítást egy gyűjtemény anyagából válogatták, és olyan művészeket emeltek ki, akik a világ különböző szegleteiből kerültek New Yorkba. 2018-ban együtt dolgoztam a Pen and Brush Gallery-vel, amely működtet egy adatbázist, és gyakran ajánl is művészeket. Az elmúlt 15 év alatt kiépített kapcsolatrendszer segíti, hogy a munkáim láthatók legyenek különböző galériákban, múzeumokban. De a műterem-látogatások alkalmával is létrejönnek új kapcsolatok, melyek új lehetőséget generálnak, csakúgy, mint a kiállításaimról megjelenő cikkek. Sok intézmény hirdet úgynevezett open callt, amire bárki jelentkezhet és küldhet anyagot, majd a szakmai válogatás után, akár ismeretség nélkül is bekerülhet valaki egy-egy kiállításba. Sokszor organikusan és váratlanul alakulnak a dolgok, néha pedig hosszú előkészítő munkával, olyan szakemberekkel közösen, akik már több mint egy évtizede követik a munkámat. Az amerikai művészeti élet bonyolult hálózati rendszere nagyon izgalmas.

Elengedhetetlen a galériás együttműködés New Yorkban az érvényesülés miatt?

A művészeti világ nagyon gyorsan változik, mivel gyorsan és érzékenyen reagál a társadalmi változásokra. Meglátásom szerint már nem feltétlenül szükséges az exkluzív szerződés. Ezt ma már csak a legnagyobb galériák és művészek engedhetik meg maguknak. De sokféle együttműködésre láttam már példát: van, aki New Yorkban kizárólagos szerződést köt, de a városon kívül nem köti meg a művész lehetőségeit. Gyakran dolgozom együtt független művészeti eladókkal vagy online galériákkal is, amelyek klienseik számára ajánlják a műtárgyakat.

Milyen műtermi lehetőségek vannak? Itt Magyarországon
egyre többen dolgoznak kollektív stúdiókban.

Az USA-ban az ingatlanpiac határozza meg a művészek stúdiólehetőségeit. Vannak hosszabb-rövidebb távra megpályázható kollektív műtermek, amelyekre sokan jelentkeznek, és nehéz elnyerni. Elég hosszú út vezetett odáig, hogy immár két éve Manhattanben, Chelsea-ben, a galérianegyedben van műtermem. Előtte Newarkban dolgoztam, egy igazán különleges helyszínen. Ennek a városrésznek igen hányattatott sorsa van, mivel az 1967-es felkelések miatt a gazdaság visszaesett, így az ingatlanárak is alacsonyan maradtak. Ez a körülmény kedvezett a művészeknek és a galériáknak. Ezt nem tudtam előre, amikor idecsöppentem. Később jöttem rá a közeg sajátosságaira. Még az egyetemi időszak alatt rendszeresen jártam ide kiállítás-megnyitókra, de mindig csak este. Amikor a barátaim hívására igent mondtam, és ide jöttem dolgozni, nagyon meglepődtem, hogy az épületek milyen lepusztultak, és mennyire magukon viselik a történelem nyomait. Ez elsőre kicsit ijesztő, ám egyben mégis inspiráló volt a számomra. Azt éreztem, hogy ebben a városrészben, ami korábban elveszítette az identitását, a kultúrának és a művészetnek jelentős szerepe van. Kicsit emlékeztetett az európai történelemre is, ahol a 20. század háborús eseményei után mindig újra kellett építkezni.

Szóval rendszeresen állítottam ki Newark kisebb és nagyobb galériáiban is. Brooklynban nagyon nehezen kapnak a művészek kiállítási lehetőséget, és akkor is csak kisebb felületeken, mert rengeteg a művész, és az ingatlanárak jóval magasabbak. Ám Newarkban nagy terek álltak rendelkezésre akár a kísérletezésre is. Ideális közeget jelentett mindez számomra, hogy műveket tudjak létrehozni. Be tudtam mutatni munkáimat a Rutgers Egyetem galériájában vagy a Seton Hall Universityn, az Index Art Centerben. Egy idő után úgy döntöttem, hogy mégis jobb lenne New York szívében dolgozni, és szerencsés módon sikerült is megvalósítanom ezt a tervemet. Már kiállítási lehetőséget is kaptam tavasszal az olasz gyökerű Mucciaccia galériában, a 24. utcán. 

Egy korábban rólad megjelent írásban olvastam, hogy
fontosnak tartod a művészet társadalomra gyakorolt pozitív hatásait. Hogyan
látod ezt a gyakorlatban? Tényleg hatnak a műtárgyak akár a mentális egészségünkre
is? Ha igen, akkor ez nagyon aktuális téma az elmúlt év kollektív
megpróbáltatásai után.

A festmények megtapasztása segít a nézőnek, hogy kapcsolatot alakítson ki a műalkotással, azon keresztül azzal a világgal, ahonnan a képek erednek, és saját magával is. Ezért szoktam megemlíteni, hogy a műveim nem személyes mondanivalót tartalmaznak, de személyessé válhatnak mindenki számára, ami a néző nyitottságától is függ. Remélem, hogy ami a vásznon megtörténik, az képes kommunikációs lehetőséget, egyfajta energiacsatornát kialakítani az emberek között.

Időnként ez megfigyelhető a mindennapi életben is. Meghökkentő és megható élmény például, amikor valaki megköszöni egy galériának az aktivitását vagy az ott látott művészeti élményt, mert az segíti a hétköznapok megélését. Ha az emberek élete nélkülözi a pozitív impulzusokat, akkor könnyen fordulnak végletes szenvedélyek felé. De ha egy közösség összefog, és lehetőséget biztosít a kreativitásra, továbbá arra, hogy az emberek találkozhassanak és gondolatokat cseréljenek egymással, az pozitív közeget teremt. Ezt vette el tőlünk a vírushelyzet időszaka, ami egy kicsit ijesztő volt. New Yorkból több mint félmillió ember kiköltözött, a lezárások alatt olyan volt, mint egy szellemváros. A barátaimmal azonban úgy döntöttünk, hogy számunkra fontos, hogy folytatódjon az élet. Nem nyilvánosan, hanem kifejezetten szűk körben, minden óvintézkedést betartva kinyitottuk a műtermeinket, kiállításokat szerveztünk, hogy ott találkozhassunk egymással és néhány érdeklődővel. Felemelő volt megélni a kisebb közösségek erejét egy ilyen vészterhes időszakban. Amikor jól érezzük magunkat, akkor feltöltődünk, és az immunrendszerünk is erősebb és ellenállóbb a betegségekkel szemben is.

Egy másik érdekesség, hogy egy szakmabeli hölgy, aki megtapasztalta és figyelemmel kísérte a 2001-ben történt terrortámadás időszakát, hasonlóságokat vélt felfedezni az akkori és a mostani megélések között. Akkor is sokan gyűjtöttek erőt a műalkotásokból, és keresték a pozitív hangulatokat megjelenítő, színes műveket. A társadalom gyakran a kultúrában keres lelki megnyugvást.

Te megtapasztaltad már, hogy a képeidnek milyen jótékony hatása van?

A legtöbben kifejezetten ragaszkodnak hozzájuk, ha már együtt éltek velük, és akár költözések alkalmával is magukkal viszik őket. Itt, Budapesten járva is találkozom néhány barátomnál személyesen is a művekkel, ami nagyon jó érzés. Szerintem mágikus módon alakul ki a kötődés egy kép és a nézője között, akit megszólít. Már néhány másodperc után látszik a néző szemén, ha kialakul ez a különleges kapcsolódás. Nagyon hasznos, hogy ma már a képernyőkön keresztül látjuk egymás munkáit, de a személyes tapasztalást ez nem helyettesítheti. A műveknek saját entitása van, ami olyan jelenlétet teremt, ami egyedi, nem behelyettesíthető. Ha kialakul egy párbeszéd a néző és a kép között, akkor általa önmaguk felé is nyitottabbá válhatnak.

Mit tanított számodra az elmúlt másfél év? Van, amiben
megváltozott a látásmódod?

Globálisan is elképesztő időszakot élünk meg, ami lelassította az életünket. Ez pedig lehetőséget adott, hogy tisztázzuk magunkban, mivel is szeretnénk a jövőben foglalkozni. A katasztrófák megélése tudatosabbá tehet minket, átértékelődnek a dolgok, a kapcsolatok. Aminek nincs integritása, az most könnyebben szétesik.

Találkozhatunk a közeljövőben itt, Magyarországon is a munkáiddal?

Vass László műgyűjteményében láthatók munkáim, és nagy örömmel megyek a veszprémi múzeumába, amikor csak tehetem. Legutóbb a Három Hét Galériával kerültem kapcsolatba, és tervezzük egy kiállítás megvalósítását jövő októberben a Bartók Béla úton. Örülnék, ha minden időszakomból lennének itthon is műveim.

Nyitókép: Vilim Kati (műtermi portré). Fotó: Bang Chau